„Vétek tűzre vetni a fát” - a népi bútorkészítés utolsó mohikánja

Ez már régen nem hobbi számára, mert a formákkal fekszik és kel akkor is, ha éppen nincs a magyaregresi műhelyében Garbera István bútorkészítő népi iparművész. Alig várja, hogy kész legyen egy munkadarab, és megint egy újon törhesse a fejét, mert ugyanazokkal a mintákkal sohasem dolgozik.
– Régen nem azt mondták, hogy Somogyban sok az erdő, hanem azt, hogy Somogy az erdőben van. Meg kell nézni ezt a tölgyet. A többi fa is gyönyörű. Vétek lenne tűzre vetni, vagy lécet csinálni belőle – mutatta Garbera István. – Ennek a széknek egy darabból készült a támlája. Keményfa. Aki ilyet vásárol, még az unokája is tudja használni, ez elkopni sohasem fog...

Garbera István az 1970-es évek végén látott egy népművészeti kiállítást, ahol megragadta egy szék szépsége. Ott volt rajta a készítésének dátuma: 1790. Akkor szöget ütött a fejébe a gondolat: ha az a régi mester, szegényes szerszámokkal képes volt erre, ő is megteheti. A paraszti világban a szükség hozta a munkát, nem voltak képzett asztalosok. Nagy kincs volt a jó alapanyag, hiszen a lópatkó is azért hozott szerencsét, mert lehetett belőle ekevasat vagy kést készíteni.

Garbera István 1983-ban szerzett népi iparművészi címet. Nagyon fel kellett készülnie erre, pontszámokat gyűjtenie az elbírálásához. Ahogyan ő fogalmazott, egy életre szóló élmény adott, hogy akadémikusok, nagy tudású emberek ültek a zsűriben, és foglalkoztak vele. Irányt mutattak neki, azt kérték tőle, hogy a készített tárgy használható, a mindennapokba beilleszthető legyen, és a díszítése ne öncélú művészkedés. 1990-ig ebből a munkából élt, a Népművészeti Vállalattal volt szerződése, ők vásárolták meg a bútorait. Nagy szó volt akkoriban, hogy önálló exportjoggal rendelkezett, és valutáért árulták a munkáit.

– Korábban a tulipános formákat csináltam szívesen – simított végig egy nemrég elkészült széken Garbera István. – Mivel Somogyban a bor és a szőlőtermelés nagy hagyományokkal bír, ezért határoztam el, hogy most ilyen legyen a díszítés.

Huszonöt évig nem dolgozott ebben a szakmában, de nem adta el a gépeit, és sok alapanyagot sem. Most ezek minden bizonnyal kitartanak majd a hátralévő évekig. Két-három évvel ezelőtt határozta el ugyanis, hogy folytatja a népi iparművészeti tevékenységét. Szinte utolsó mohikánként a megyében, mert olyanokat ismer ugyan, akik egy-egy tárgyat elkészítenek hasonló műfajban, de olyan mesterről nem tud, aki népi bútort készítene.

A sütőipartól a bútorkészítésig

Garbera István élelmiszeripari technikumban végzett, aztán a Győri Keksz és Ostyagyárban is dolgozott, ahol a nyomdaüzemben még betűt szedni és könyvet kötni és megtanították. 1960-as években marxista egyetemre akarta küldeni a párt, hogy a látókörét tágítsák, mert a bátyja az USA-ban volt katona. Hogy elkerülje a pártiskolát, inkább beiratkozott egy gépipari technikum esti tagozatába, majd azt elvégezve gépészként is dolgozott. 1966 óta Kaposváron él, 1975 és 85 között a sütőipar adott munkát neki technológusként, majd kereskedelmi igazgatóként. A magyaregresi műhelyének falán ott függ az 1950-es években épült kaposvári kenyérgyár első fotója. 1983-ban szerzett népi iparművészeti címet. 1990-ig élt ebből, aztán ahogyan ő fogalmaz, a rendszerváltás szele elsodorta. 2000 óta a szakképzésben vett részt, pékek és cukrászok nőttek fel a keze alatt az Anna utcában. A 73 éves férfinak három gyermeke és nyolc unokája van.

Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Powered by Jasper Roberts - Blog