Táncolunk, ameddig bírunk – szennai ötödikesek a válogatottak ellen

Fölszállott a páva: szennai ötödikesek a válogatottak ellen      


Az elődöntőig, vagyis a tizenkét legjobb együttes közé került a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató műsorban a Zselici Alapfokú Művészeti Iskola Csiperke csoportja. A siker értékét növeli, hogy a szennai néptáncosok – egyedüliként a mezőnyben – egy általános iskolás osztályként léptek színpadra.

Nehéz kiszűrni a lényeget, ugyanis óriási a hangzavar: a szennai Fekete László iskola ötödikesei egymás szavába vágva mesélik tévés élményeiket, hogyan mutathatták meg ország-világnak tánctudásukat, illetve, micsoda remek kis közösséget alkotnak.

– Tavaly az egyéni hangszeresek között dudával a döntőbe jutott Horváth Zalán miatt kezdtem el nézni a műsort – magyarázza Váradi Bálint, miután Zóka Évának, a csoport vezetőjének sikerül valamelyest mérsékelni a hangerőt. – Akkor jutott eszemben, mi is nevezhetnénk.
A Csiperke annak rendje és módja szerint el is küldte bemutatkozó anyagát, ám akkor még nem sikerült felkelteniük az ítészek figyelmét. Nem úgy az idén, amikor behívták őket a szekszárdi területi válogatóra – a zsűri minden, legalább hatvan pontot elért jelentkezőnek megadta a lehetőséget, hogy bemutatkozhassanak, majd ezután szelektált –, ahol immáron érdemesnek találták őket az országos megméretésre, vagyis a televíziós fellépésre. Pedig jelentős hendikeppel indultak, hiszen míg a többi együttes valamelyik művészeti iskola vagy néptánccsoport válogatott táncosaiból állt össze, addig a Csiperke valójában egy általános iskolás osztály: a szennai suli ötödikesei.

– A többség már óvodás korában elkezdett táncolni – mesél a kezdetekről Zóka Éva, aki Horváth Tiborral közösen tanítja a gyerekeket a művészeti iskolában. Emellett alsó tagozatban osztályfőnöke is volt a csapatnak, vagyis meglehetősen jól ismeri a társaságot. – A többiek jellemzően elsőben csatlakoztak hozzájuk, bár néhányuknak csak másodikban jött meg a kedvük.
Azóta viszont, ahogyan Kis-Pál Mercédesz megjegyzi, nem tudnak leakadni róla. Amikor csak lehet, táncolnak, előfordult, hogy becsengetés után, míg az aktuális tanár be nem lépett a tanterembe, gyors műsort rögtönöztek. Vagy éppen énekórán perdültek táncra, miközben Mozart vagy Bach szólt a hangszórókból. A tanítás utáni a másfél órás gyakorlások nélkül nem lenne teljes a napjuk, ahogyan a rendszeres fellépések is természetesek számukra.

– Egyszerűen imádjuk! – jelenti ki nemes egyszerűséggel Váradi Emma, mire a többiek bólogatnak.
Persze nem kell győzködniük, tévés szereplésük is erről tanúskodott: megannyi vidám, önfeledt gyerek – miután az osztályban több a fiú, így néhány felettük, illetve alattuk járó lánnyal kiegészülve – ropta a vízvári táncokat a stúdióban.
– Annak ellenére, hogy rettenetesen izgultunk – ismeri el Patak Mihály, aki ráadásul az előadás egyik betéteként szólót táncolt Váradi Emmával. – Furcsa volt a helyszín, eleve sokkal nagyobbnak látszott a tévében a helyszín, mint a valóságban.

Ennek ellenére hamar belakták a pódiumot, bár az első, csütörtöki próbán – a pénteki főpróbán már a zsűri is megnézte a produkciót, aztán jöhetett az esti élő tévéadás – még némiképp elfogódottan adták elő a vízvári ugróst, csárdást és friss csárdást.
– Alapvető szempontnak számított, hogy somogyi táncokat adjunk elő – veszi át a szót egy pillanatra Zóka Éva. – A többségben ugyanis egy téves kép él a megye táncait illetően: azt hiszik, hogy Somogyban csak kevert, településektől független táncok léteznek. 
A tévedés alapja egy filmfelvétel, melyen egy berzencei néni mezítláb, kitartott fenékkel ropja,  s azóta sokan ezt azonosítják a somogyi tánccal.
– Pedig talán a legsokszínűbb a somogyi néptánc – folytatja Zóka Éva -, ahogyan a viseletek is egyediek falvanként. Ez volt amúgy a küldetésünk: bemutatni az ezerarcú Somogyot. Ha továbbjutottunk volna a középdöntőbe, szenyérit és szennait táncolunk.

A próbához fonat is kell

A zsűri – Tímár Böske, Berecz István, Kocsis Enikő, Sebő Ferenc, Sebestyén Márta és Agócs Gergely – azonban máshogy döntött, így a Csiperke számára a tévés debütálás – melyen Horváth Zalán dudán, Husi Gyula pedig citerán kísérte őket – egyúttal a búcsút is jelentette. Az eredményhirdetéskor a lányoknál persze eltört a mécses, főleg, amikor kiderült, a szabadkártyát sem kapják meg.
– Nagyon sokat készültünk – állítja Nagy Ábel –, a nyári szünidőben is többször összejöttünk, s az őszi szünetben is gyakoroltunk. A hétközi próbákat pedig rendre megtoldottuk fél órával. És, hogy szokjuk a viseletet, a lányok mindig felvették a három alsószoknyát, mi, fiúk, pedig csizmában és kalapban táncoltunk.
A döntnökök közül hárman tíz, ugyanennyien kilenc pontot adtak a szennaiaknak, akiknek a szokatlan körülmények – a kamerák mellett a füstgép is újdonság volt számukra – mellett egy fránya vírussal is meg kellett küzdeniük: a fél osztályon végigsöpört, akadtak, akik még a bemutató előtt is vécére rohangáltak... Ennek ellenére, ahogyan ezt a zsűri is kiemelte, végig mosolyogtak, Váradi Emmát pedig Berecz István külön megdicsérte. 

– Ha akarják, eltáncoljuk – veti fel Szász Vilmos, aki amúgy a tévés élmények hatására elhatározta, egyszer ő is zsűritag lesz a műsorban. Beleegyező bólintásunk után már tódulnak is ki az aulába, ahol hamarost felcsendül az Azért adtam hatvan pengőt... kezdetű dal, s már ropják is a Csiperkék. A hangzavarra néhány tanterem ajtaja kinyílik ugyan, ám amikor látják, nem randalíroznak a gyerekek, hanem csak táncolnak, a tanárok megnyugodva lépnek vissza okítani a rájuk bízott nebulókat: Szennában a néptánc szent és sérthetetlen...
– Olyanok, mint egy igazi falusi közösség – néz végig rajtuk szeretettel Zóka Éva. – Akadnak, akik jobban táncolnak, másoknak gyengébben megy, de ezt még soha, senki sem tette szóvá. Az ügyesebbek inkább segítenek azoknak, akik nehezebben tanulnak meg egy-egy új elemet vagy táncot. És ennek az összetartásnak köszönhető, hogy hamar feldolgozták, hogy nem jutottak tovább. Már a szállásig tartó buszút is olyan volt, mintha megnyertük volna a versenyt, a hotelben pedig akkorát buliztak, hogy éjjel egykor feljött a biztonsági őr, akkora volt a hangzavar.
– Jövőre újra megpróbáljuk! – szól közbe Patak Mihály, mire a többiek azonnal helyeselnek. Márkus Katalin pedig csendesen hozzáfűzi: - Táncolunk, ameddig bírunk. Szerintem életünk végéig...



György-Horváth Anna és testvére, Zente


Kiscsipás után hallomásból

Nemcsak a Csiperke képviselte a szennai iskolát a Fölszállott a páva televíziós elődöntőjében: György-Horváth Anna és testvére, Zente a hangszeresek között jutott be a legjobb tizenkettő közé. A kislány tangóharmonikázott, öccse pedig hegedűn kísérte.
– Kalotaszegi csárdást és legényest játszottunk – meséli György-Horváth Anna –, méghozzá Kiscsipástól, egy kalotaszegi prímástól. A zsűri meg is jegyezte, hogy látszott, melyik felvételről tanultuk meg. Elemezték Zente kéztartását is, emellett rengeteg jó tanácsot adtak.
A testvérek tavasszal döntötték el, hogy beneveznek a megméretésre, azóta mindennap gyakoroltak, emellett – egy esetleges továbbjutás reményében – megtanultak egy sóvidéki összeállítást is.
– Érdekes volt a tévében szerepelni – jegyezte meg György-Horváth Anna –, igaz, kicsit fárasztónak bizonyult, ugyanis sokat kellett várni, míg sorra kerültünk. És nagyon sokáig tartott, míg beöltöztünk, főleg én bajlódtam a rengeteg alsószoknyával.

Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Powered by Jasper Roberts - Blog