Körülüljük az adventi koszorút. Beszélgetünk. Lehetünk vagy harmincan. Idősek és fiatalabbak, akik évek, évtizedek óta élnek szociális otthonban.
I. A hegedűszóló, s az olykor ránk törő, beszédes csönd megnyitja az eget...

A hajdani királynéi város, Segesd patinás kastélyában szőjük a szót, miközben a bosznia-hercegovinai Mária-kegyhely, Međugorje templomában rögzített éteri zene szól. Melinda Dumitrescu, a magyar származású erdélyi hegedűművész játszik; hegedűszólója, s az olykor ránk törő, beszédes csönd megnyitja az eget...

Fényben fürdenek az arcok, talán még a ráncok is kisimulnak egy időre, enged a szorítás a szívtájékon, s a láb sem hasogat, de könnyáztatta, riadt tekintettel is találkozik a szemem. Mások belefeledkeznek a gyertyalángba. Lehet, hogy gyermekkoruk varázsos karácsonyai idéződnek fel, miközben életük filmje is pereg, megállíthatatlanul. Szó esik hajnali rorátékról, az ünnep szertartásáról, a halétkekről, a töltött káposztáról, a diós és a mákos beigliről, meg az aranyban és ezüstben megfürdetett dióról, amelyek az apró almákkal kerültek fel a fára.

Itt-ott megcsillan a remény

Az emlékekkel évtizedeket fiatalodik szív és lélek, s megered a szó is. Ha volt is örömteli periódus az életükben, leginkább a szomorúság nagyítódik fel: „bárcsak meglátogatna valaki a családból”, „én azért imádkozom, hogy a gyerekeim az unokákat is elhozzák magukkal, ha jönnek”, „a fiamtól tudom, hogy két éve megnősült, de én nem láttam még a menyemet, nagyon szeretném megismerni” – száll fel a sóhaj az ajkakról. Itt-ott megcsillan a remény: Hátha más lesz az idei ünnep, mint a tavalyi, hátha eszükbe jut a családnak, mi is vagyunk. Ne csak a szociális otthonnak, hanem a gyerekeinknek, unokáinknak is legyünk fontosak...

Beszélgetünk Istenről, a rendszeresen érkező, a szentségeket kiszolgáltató plébános atyáról. Egy idősebb úr megjegyzi: ő református, de örül, hogy a katolikus vallás alapjaival is megismerkedhet. Egyikőjük – aki hajdan nevelőszülőknél élt – büszkén újságolja: neki az egyik a „nővérke” a keresztanyja. Az is elhangzik: náluk az a szokás, hogy az igazgatónő sorra járja a szobákat és apró ajándékkal kíván áldott ünnepet. Egy fiatal férfi – mintha felcsaptunk volna egy lexikont –, sorolja, teológiailag mit jelent az Úrjövet, s mit ünneplünk karácsonykor.

Az óriáskörben ott ülnek a „nővérkék” is

A CD-lejátszóba újabb lemez kerül, Székely János püspök istenes verseket mond, jellegzetesen pergetve az r-eket. Közénk költözik Reményik Sándor, Sík Sándor, Mécs László, aki ezt írta a Csak ennyi az egész című versében: „Csak annyit tudtam, Valaki szeret. / Valaki nagyobb minden boldogságnál, / minden csendnél és minden szerelemnél, / nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél. / Tudtam, szeret. És ennyi az egész.”

Az óriáskörben ott ülnek a „nővérkék” is. Nem mindegyikőjüknek könnyű a szó – melyikünknek az? –, ám az egyikük arról beszél: gazdag az élete, mert Istenben megélt gazdagságban lehet része nap mint nap. Itt, a rábízottak körében, és odahaza is. S ezt nem adná semmiért… Másikuk megjegyzi: Isten nélkül ezt a munkát nem lehetne folyamatosan végezni. Szerencsére érzik ezt az ellátottak is, nekem pedig eszembe jut Szent Calcuttai Teréz anya igaza, miszerint korunk legnagyobb betegsége nem a lepra, sem a tuberkulózis, hanem a nem kívántság és a kivetettség érzése.

Négy éltesebb asszony büszkén újságolja: barátnők, örülnek egymásnak, és hálát adnak Istennek azért, hogy vigasztalhatják a másikat, és átérezhetik betegségüket. Arra vágynak, hogy még sokáig adjon örömet egymás társasága.

Hamarosan ebéd. Elimádkozzuk a Miatyánkot, és elénekeljük a Mennyből az angyalt, hiszen mindjárt kopogtat az ünnep. Angyalszárnyakon érkezik karácsony.

II. Adventi tárlat

A kormányhivatalban az égi üzenetek a legkülönfélébb technikával készült alkotásokon jelennek meg; tűzzománcok, akvarellek, olajképek, ikonok, grafikák, kisplasztikák és fotók láthatók a galériában, ahova a somogyi művészeti élet tizenhat reprezentánsa hozta el műveit, melyet a szakralitás ölel egybe. A főhelyen lévő ikonok – K. Siess Zsuzsa alkotásai – valamint Czóbel Mariann és Hidasi Ágnes iparművész tűzzománcai –, szinte liturgikus térré nemesítik a profán aulát. A szent és profán találkozására Neszményi Zsolt kormánymegbízott is utalt köszöntőjében a megnyitón, s „lelki ráhangolásként” Ady Karácsony című versét szavalta el, meglepő átéléssel: „Bántja lelkem a nagy város / Durva zaja, / De jó volna ünnepelni / Oda haza. / De jó volna tiszta szívből / – Úgy mint régen – / Fohászkodni, / De jó volna megnyugodni.”

Az adventi tárlatot ezúttal is Rumszauer Miklós nyitotta meg. A művészetek formanyelvét is értő kaposvári plébános elismerően szólt a művészekről, a bennük élő és alkotásra késztető Istenről, és a lehetőségről, hogy műveikkel profán térben is hirdethetik a karácsonykor közénk érkező istenember nagyságát.

III. Három püspök egy asztalnál

Három püspököt ültetek egy asztalhoz a Kaposi Mór Oktató Kórház Rumi termében, hogy közkinccsé tegyék adventi gondolataikat. Balás Béla kaposvári megyés püspök élvezettel mesélte, hogy a 60-as években miként ritkította meg a betlehemi bárányokat és tüntette el a pásztorokat nagymarosi szolgálata idején, és csempészett a helyükre egy-egy, az emberi kapcsolatokat szimbolizáló, színes fotót. Az ötlet sikert hozott; olyanok is betértek a templomba, akiket soha nem látott – köztük éltesebb apák, akik addig távol tartották magukat Isten házától. Beszélt a Bibliáról is, az igerészekről, melyek a Szentlélek erejét közvetítve láttatnak. Szólt Vas István költőről, műfordítóról, aki „vallást váltott”. Kilépett a pártból, mert „megütötte” a Szentírás szépsége, különösen az Újszövetség. Azt mondta: „gyerekkoromban semmit nem tudtam Jézusról. Előbb lettem marxista, mint keresztény.”

Steinbach József református püspök a „Velünk, bennünk és közöttünk az Isten” - gondolat köré csoportosította mondandóját, és Jézus Krisztus négyféle eljövetelét szemléltette az adventi koszorú négy gyertyájára pillantva. Antal Nimród Kontroll című filmjét is elemezte, mely szimbólumaival evangelizál. S hogy az aktuálpolitikai vonulat se maradjon ki, idézte az anglikán lelkész lányaként született brit miniszterelnöknőt, aki szerint szelíd, nyitott szeretettel kell ünnepelni a kereszténységet, nem pedig becsmérelni. Neki személyes istenhite ad erőt ahhoz, hogy megbízatását felelősséggel ellássa. A püspök a küldetésre, Isten örömhírének hirdetésére helyezte a hangsúlyt, amely minden megkeresztelt ember kötelessége.

Szemerei János, a hajdani kaposvári evangélikus lelkész-esperes majd püspök nem titkolta: mindig örömmel jött Somogyba, s a „Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt” – igerész kapcsán a várakozásról, a fény sötétség feletti győzelméről értekezett. Az idővel való versenyfutásunkról, és arról, hogy a világosság elemi szükséglete minden élőnek. A nem hívők is vágynak arra, hogy ne a sötétségé legyen az utolsó szó. Az adventi időt keresésre kényszerítő állapotnak tekinti, amelyben hiányaink kellemetlenséget váltanak ki, viszont mindazt magunkhoz vehetjük, amitől, amiből épülhetünk. Ez az időszak elvezethet bennünket a megoldásig, hiszen találkozhatunk a távlatokat kinyitó Csodával.

IV.

A megyét, s az országot járva érzékelem: évről évre egyre fényesebbek a közterületek, a falu- vagy városközpontban felállított karácsonyfák. Szerencsére néhol a betlehemi jelenet is megelevenedik a jászolba fektetett kisdeddel. Sokan készítenek szelfiket a fényfüzérekkel ékes fa előtt, vagy odaállnak a többeknek talán csak színházi díszletet jelentő istálló mellé, hogy a szent családdal közös kép szülessen. Tekintetem a betlehem fölötti esthajnalcsillagra téved, melynek nyomába eredtek a napkeleti bölcsek, hogy hódoljanak Jézusnak, aki megváltoztatta az addigi szabályokat, új történelmet írt, korának legnagyobb politikusa volt, és meghalt értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért a kereszten. Miközben a puritán istálló és a villódzó fényár paradoxonán töprengek, kijózanít ifj. Bellai Zoltán református hitoktató igaza, aki egyik adventi beszélgetésünkön azt mondta: „Divat keresztyén pozícióból azt hangoztatni, hogy ne szóljon már mindig csillogásról a karácsony. A fényekről és a díszletről, merthogy az Úrjézus is egy egyszerű, kopott istállóban született meg. Igen, de a földre leszálló mennyei udvartartás, az angyali kar is ott volt, s a betlehemi csillag mutatta az utat. Ilyen díszletről álmodni sem merünk! Nem azzal van baj, hogy advent idején kivilágítjuk Kaposvárt és más városokat, hanem azzal, hogy ha belülről dísztelenek maradunk, ha belül nincs világítás.”