Amikor csaknem három éve megismertük őket, négy gyerek élt velük. Azóta a legkisebb örökbefogadó szülőkhöz került tőlük, most mégis öt gyerekük van. Persze a két vér szerintin kívül. Akik már jó pár éve kirepültek a családi fészekből, ekkor döntöttek úgy a mezőcsokonyai Árbogásték, Aranka és Pál, hogy kell még gyerek a házba. A hármas testvérpár, Lívia, Zsolt és Lala akkor, hét éve kerültek nevelőszüleikhez, Márkót később, másfél éves kora körül hozták ki az intézetből, ám őt nemrégiben örökbe fogadták.
– Akkor nem akart összedőlni a világ?
– Dehogynem – vágta rá gondolkodás nélkül Aranka. – Azóta is minden áldott nap megemlegetjük. Ám az megnyugtató, hogy nagyon jó helyre került, a szülei rendszeresen küldenek róla fényképet. Azt kell mondjam, hogy ezek a gyerekek mindenre föl vannak készülve. Márkó is valahogy megértette, hogy mi csak vigyázunk rá, s majd eljönnek érte az igazi szülei. Így aztán tulajdonképpen már várta is őket.

– De a többiek maradtak?
– Persze, sőt. Lívia 17 éves és a közgazba jár. Zsolt 16 éves, szakácsnak tanul, és Ő a legjobb tanuló az osztályban. Lala 13 éves, még általános iskolás, Ő is ügyes. Aztán lett egy nyolc éves Leventénk, akire szintén nagyon büszkék vagyunk. Ugyanis neki osztályt kellett volna ismételni, de mára teljesen utolérte a kortársait. Igaz, megígértük, hogy a nyáron mindent megteszünk azért, hogy felzárkózzon, s ez így is történt. Kemény időszak volt, de megérte. A tanító néni nem akarta elhinni év elején, mennyit fejlődött Levente. Ezek azok a percek, amire azt mondom: minden nap karácsony számunkra. S van még egy két éves Alexünk, akit szintén imádunk.

– Ahogy mondta, Önöknél minden nap karácsony. De az igazi milyen lesz?
– Hát, terülj-terülj asztalkám énekléssel és kisebb ajándékokkal. Mert nekünk mi magunk vagyunk az ajándék. Az, hogy együtt lehetünk jóban, vidámságban, vagy olyankor is, ha problémánk van, mint mondjuk most, hogy a férjem kórházba került. De mi akkor is összefogunk, és segítünk egymásnak. Mostanra pedig már azt is érzem a gyerekeken, hogy visszaköszön az, amit az elmúlt években tanítottunk nekik. Lívia például sokszor mondja, anyu, te csak tedd a dolgot, menj apuhoz, majd mi segítünk. Meg azt is mondja, csak sírj nyugodtan, attól megkönnyebbülsz.

– Úgy hallottam, amióta nem találkoztunk, alakult egy rendkívüli közösség is, aminek valamennyien tagjai.
– A Békevárban rendszeresen találkoznak azok a nevelőszülők és gyerekeik, akikkel együtt végeztük el a nevelőszülői tanfolyamot. Azóta is összejárunk, segítjük egymást, amiben tudjuk. Azért is nagyon fontosak ezek a helyek számunkra és főleg a gyerekeink számára, mert bárhova kerülnek is az életben, egymásra mindig számíthatnak majd. Érzelmileg egészen másként fejlődnek, hogy egy olyan közösséget tudhatnak a hátuk mögött, akikre mindig számíthatnak. Ugyanis ők általában többszörösen terhelt családból érkeznek, ahol sok-sok rossz dolog megtörténhet velük. Ám itt megismerhetik az életnek azt az oldalát, amilyenben a kezdetektől fogva kellett volna élniük. S ez most nekik egy álom.

– A nagyobbak meddig maradhatnak Önöknél?
– Mivel jó tanulók a gyerekek, ezért nagyon remélem, hogy utógondozottként is nálunk maradhatnak 24 éves korukig. Azt gondolom, akkor már nyugodtabban el tudom őket engedni. Igaz, szerintem akkor is hazajárnak majd. A gyerekeik pedig már az unokáink lesznek. 

– Ha kirepülnek, belevág újra?
– Mivel keresztény vagyok, nekem ez egy szolgálat Isten felé. Amit én kaptam Istentől, a szeretetet, azt kell odaadnom a gyerekeknek. S nem is kell több, elég, ha mosolygok, énekelek. Vagyok aki vagyok, ennyi kell csak. S amíg ezt én Istentől megkapom, addig tovább is adom. Szeretnék még több gyereket, ha nagyobb lenne a házam, még egyet vállalnék, mert hat a megengedett. Tehát nagy valószínűséggel, amíg bírom, folytatom.