Egy interjú sorozatban Marcali Város Önkormányzati Képviselőivel beszélgettem, a sorozat folytatódik Bödőné dr. Molnár Irénnel Marcali Város címzetes Főjegyzőjével.
Amikor készültem a beszélgetésünkre a Google –ba is kutakodtam. Számtalan előterjesztés, határozat, ügyirat kapcsán jelzett találatot a kereső, de mint magánemberről csak egy információt találtam, miszerint 2009 –ben, Böhönyén egy pogácsasütő versenyen volt sikeres a húsos pogácsája. Akkor hogy állunk a pogácsasütéssel? :-) Hogy került Böhönyére? Ott született?

Nem. Marcaliban születtem, de Kéthelyen töltöttem gyerekkoromat. 1993 –ban a házasságkötésem okán kerültem Böhönyére. Férjem a böhönyei borbaráti kör tagja, és ez az egyesület hirdet pogácsasütő versenyeket. Így történhetett az említett siker. Nagyon szeretek tevékenykedni a konyhában, de ritkán vállalkozom hasonló versenyekre, elég kevés időm van. Örülök annak, ha a szokásos háztartási munkának, főzésnek eleget tudok tenni.

Amúgy szeret főzni?

Igen! Érdekel a dolog, most például ha időm engedi nézem az RTL –en futó szakácsműsort. Nekem ez a pihenés, nagyon szeretem. Én el tudnám képzelni úgy az életemet, hogy sokkal több időt töltenék a konyhában. Nagyon örülök annak, ha dicséri a család a főztömet.

A családról még majd beszélünk, de inkább most a pályaválasztásáról kérdezném. Volt családi hagyománya a jogászságnak?

Nem … nem volt a családban, még a távolabbi rokonságban sem jogász. Volt néhány értelmiségi, de én nem velük nőttem fel. Édesapám nagyon korán meghalt, mi akkor a húgommal még nagyon pici gyerekek voltunk. Édesanyám és nagymamám voltak a családfenntartók.

A jogászi pálya iránt úgy kezdtem el érdeklődni, hogy gimnazista koromban, - egyébként ide jártam a Marcaliba, az akkor még Ladi János nevét viselő, ma már Berzsenyi Dániel Gimnáziumba -, tájékozódtam, hogy milyen irányba lehetne tovább tanulni. A pedagógusi és a jogászpálya között hezitáltam, elsősorban a humán beállítottságom miatt.

Akkoriban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemnek volt egy a leendő elsősöket felkészítő programja. Kiküldtek a középiskolákba teszteket történelemből, és magyarból. Ezeket mi visszaküldtük, az ottani egyetemisták kijavították, értékelték. Ellehetett menni egy gólyatáborba még a felvételi beadása előtt! Ez nagyon jó volt, mert ott elmondták az egyetemisták, hogy mit tanulnak, hogy milyen lesz az egyetemi élet, mivel fog ez az egész járni. De beszéltek a bírósági, ügyészi gyakorlatukról. Kaptunk egy „képet” a jogász pályáról.

Nekem tetszett az, amit hallottam, és így döntöttem a jogász pálya mellett. Segített a döntésemben, hogy volt alkalmam Kéthelyen beszélgetni Jandrics Istvánnal , aki jogász volt a helyi szövetkezetben. Tőle kaptam különböző szakmai könyveket, azokat forgathattam egy kicsit, ez is segített a döntésemben.

Elkerült Pécsre, egy nagyvárosba … kollégiumba. Milyen volt egyetemistának lenni Pécsen?

Gyönyörű a város, és nagyon jól éreztük magunkat. A vizsgaidőszakot leszámítva rendkívül kellemes élményeink és időtöltéseink voltak. Színházba jártunk, délutáni szemináriumokba, szabadidős programokra. Számomra fontos volt a tanulás, ezért nem éltem igazán aktív „kollégiumi életet”. Az egyetemi rendezvényekre persze eljártam, de jó volt a közlekedés haza - már akkor is megvolt a Pécs-Hévíz buszjárat - ezért inkább itthon töltöttem a hétvégéimet.

Elvégezte az egyetemet … én biztos vagyok abban, hogy kiválóan. Jól gondolom?

Cum laude diplomáztam, dicsérettel végeztem az egyetemen.

1988 –ban Marcaliba mint szociális ügyintéző kezdett dolgozni a Városi Tanácsnál. Feltételezem ez volt az elő munkahelye.

Igen, és azóta is itt dolgozom, lassan 30 éve. Ez nem biztos, hogy nagy dicsőség, de én jól érzem magam itt, megtetszett ez a munka, sohasem kívánkoztam máshova.

Nem nehéz egy fiatal lánynak szociális ügyekkel foglalkozni? Úgy 24 éves lehetett amikor kezdett. Hogy emlékszik vissza?

Elsősorban a kollegáktól tanultam, volt olyan ügyintéző is, aki már nagyon régóta ezen a területen dolgozott. Tőle, tőlük kaptam nagyon sok segítséget, tanácsot. Szociális ügyekben kevés, ha a szakmai dolgokkal tisztában vagyunk, ott az emberrel, emberekkel is kell tudni bánni. Kell lennie egy empatikus készségnek, - néha úgy érzem bennem túl sok van - és ez gyakran nagyon megviseli az ügyintézőt.

Az egyik legnehezebb „reszortot” kaptam kezdésként … nekem kellet foglalkoznom alkoholgondozási ügyekkel. Azok voltak az igazi nehéz élethelyzetek, amiben nekem el kellett járnom.

Akkoriban még létezett jogszabály arról, hogy ha valakiről az orvos megállapította, hogy alkoholbeteg, és nem vállalta az önkéntes gyógykezelést, közigazgatási hatáskörben kellett kötelezni. Legvégső esetben Nagyfára lett küldve, ami egy központi zárt alkoholelvonó volt. Rengeteg családi tragédia volt ezen élethelyzetek mögött.

Abban az időben nem is annyira a segélyezés volt ami, pszichésen megterhelő volt számomra, jóval kevesebb ügy volt, mint manapság. Akkor még jobban volt rendesen fizető munkahelye az embereknek, volt lehetőség pluszmunka vállalásra,többlet jövedelem szerzésre. Arányában kevesebb volt a segélykérő, de mindig volt egy stabil létszám, és mindig is voltak trehány szülők. Még nem létezett családsegítő szolgálat, akkor az ügyintéző volt az, aki szembesült azzal, hogy a gyerekek már napok óta nem ettek rendesen. Intéztünk gyorssegélyt, elmentünk bevásárolni, és megetettük gyerekeket ha kellett.

Sokszor volt úgy, hogy otthon is ezeken az ügyeken gondolkoztam, és ez ma is így van. Ha végzek a háztartás feladataival, akkor még előveszem a hivatali ügyeket.

Sok munkát hazavisz?

Hát ez változó … naponta 40-50 e-mailt kapok, amiben nagyon sok belső szakmai anyag van, és legtöbbször ezeket nem tudom „feldolgozni” napközben, hanem hazaviszem. Bizony sokszor este 10 után állok neki, hogy elolvassam, megnézzem a jogszabályi hátteret, stb..

Napközben mindig jönnek a kollegák, az ügyfelek. Hiába van hétfőn a fogadónapom, azért majd minden héten történnek olyan dolgok, amik miatt nincs lelkem arra, hogy „elküdjem” az ügyfelet. Ha már itt van, akkor ha lehet meghallgatom. Az a tapasztalatom, hogy sok esetben már az is megnyugvás egy bajban lévő embernek, ha el tudja mondani a problémáját valakinek.

Elmondásából azt a következtetést vonom le, hogy a 88 –ban elkezdett szociális ügyintézői munka ma is tart … jegyzőként.

Hát igen, és ez már valószínűleg így is lesz ameddig dolgozom.

1990. október 1-től irodavezető, 1995.02.01-től aljegyző lett a Polgármesteri Hivatalban. 2005. február 1- je óta Marcali Város Jegyzője. Az elődjével Dr. Árvai Zoltánnal milyen volt a kapcsolata?

Nagyon jó kapcsolatban voltam és vagyok Vele. Manapság már elég ritkán találkozunk egymással, de telefonon néha beszélünk.

Nagyon örültem a gratulációjának, amikor a címzetes főjegyzői kinevezésemről értesülve felhívott.

Azt sajnálom, hogy nyugdíjba vonulása óta a szakmai munkában nem tud részt venni. Hatalmas tapasztalata van, én nagyon szerettem Vele dolgozni. Precíz ember volt, mindenkinek jó példát mutatott.

Ő is gyakran mondta, hogy ezt nézte meg éjszaka, ennek járt utána a hétvégén. Talán mondhatom Tőle tanultam, hogy aki igazán jó munkát akar végezni az bizony haza is viszi munkát.

Jegyző lett 2005 –ben, és akkoriban már kezdtek létrejönni a társulások, a kistérségi összefogás. Ha jól tudom Marcali ebben is „kísérleti terep” volt. Hogy élte meg ezt az időszakot?

A társulások már léteztek bizonyos területeken, hiszen az alapját adó törvényt 1997 –ben alkották . Nagyon sok munkával járt, mert nekünk kellett elkészíteni a dokumentumokat, szabályzatokat.

Amikor elkezdődött a kistérségi társulásokkal kapcsolatos program, akkor a Belügyminisztériumban volt egy önálló részleg, akik ezzel foglalkoztak. Ha jól emlékszem, akkor 5 minta kistérséget hoztak létre és finanszíroztak. Ennek a mintaprojektnek volt az egyik jelentkezője Marcali.

Ezt a munkát nem én kezdtem el, hanem a polgármester úr és az elődöm Árvai Zoltán. Már nagyon sok szakmai munka volt benne, amikor én belecsöppentem.

2003 –ban jöttem vissza dolgozni, szülést követően. Akkor már javában folytak ezek az előkészületek. Már volt egy társulási megállapodás tervezet, amit a jegyző úr és az akkori közigazgatási szervezet - a Kormányhivatal elődje - készített.

2004 elejétől gyakorlatilag jegyzői feladatokat láttam el, mert az elődöm akkor már a felmentési idejét töltötte. Nehéz volt, mert egyszerre kaptam meg a jegyzői feladatot, a hivatal vezetését, és a társulással kapcsolatos tennivalókat. És hát persze mi magunk sem tudtuk, hogy miként fog működni a kistérségi társulás, hiszen nem volt előzménye, nem volt gyakorlata, nem volt kész a jogszabályi környezet. Rengeteg, naponta jelentkező probléma adódott, nagyon sok munka volt benne.

Az egyik első pályázatunk közel 100 millió forintos támogatást kapott. Akkor készült el a volt orvosi ügyelet és rendelő felújított épülete. Akkortól lett teljes, marcali kistérségi szervezésű a hétvégi orvosi ügyelet. Előtte nem volt meg a teljes lefedettség. Oktatási intézmények támogatása és kisebb beruházások is történtek belőle a településeken.

Az oktatási társulások kapcsán felmértük a térség korösszetételét, hogy hány gyerek kezd óvodában, iskolában, hány pedagógusra van szükség, milyenek a várható tendenciák, ez az egész mekkora finanszírozást igényel, az állam menyit biztosít stb …

Így visszagondolva ez nagyon nagy munka volt. És hát persze mellette csináltam a dolgomat a Város ügyeiben, az okmányirodával, az gyámhivatallal és sorolhatnám.

Következett egy másik nagy feladat … a kormányhivatalok, a járások létrejötte. Sok mindent elvittek, amit korábban a hivatal végzett, de például a szociális ügyek - a legnehezebbek - azok itt maradtak. Mazsolázott az állam a feladatokból?

Nem gondolnám, hogy a jogszabályalkotók „mazsoláztak” volna. Azokat a feladatokat hagyták meg, amelyek önkormányzati feladatok. Hiszen mi élünk együtt azokkal az emberekkel, akiknek segítségre van szüksége.

Elvitte az állam azokat a feladatokat, amelyek már korábban is a központi államigazgatás részei voltak, az okmányirodát, és néhány más területet. Elsősorban azokat az ügyeket, amikben papírból kell dolgozni. Ez utóbbi viszont a gyámhivatali munkára nem mondható el.

Maradt nálunk az a tevékenység, amely a lakossághoz, személyekhez kötődik. A munkánk során nagyon fontos, hogy ismerjük az ügyfelet, annak a családi hátterét. Amikor már hozzánk kerül az az ellátási probléma, amit a járási hivatal nem tud kezelni a jogszabályok miatt, akkor van igazán szükség a mi ügyintézőinkre. A megélhetést biztosítanunk kell… a rászorulónak.

Része volt az átalakulásnak, hogy a kistelepülések jegyzőségei megszűntek. Marcali korábban Kelevízzel, majd most Sávoly településsel van közös hivatalban. Feltételezem ez is elég jelentős többletmunkát, felelősséget jelent.

2004 -től 2015 január elsejéig, tehát 10 évig volt Kelevíz közös körjegyzőségben Marcalival. Sávoly pedig 2013 – ban kijelöléssel került Marcalihoz.

Beszélgetésünk elején már szóba került a család. Mondhatom közös jó ismerősünk a fia! :-) Nagyon gyakran találkoztam vele tanulmányi versenyeken, főleg matekversenyeken. Szerencsémre én, mint csak tudósító vettem részt ezeken! :-) Noszlopy díjat kapott, mint az iskola legjobb tanulója. Tudom, hogy Zalaegerszegre jár középiskolába pontosan a matek miatt. Nem „csalódás” ez egy jogásznak?

Egyáltalán nem… én beszéltem le róla! Ő a reáltárgyakat és a humántárgyakat is szerette. De elsősorban a reáltárgyakból produkált ilyen eredményeket. Bár hozzáteszem történelem versenyen is indult. Én úgy éreztem, hogy egy fiúnak ha van érzéke a reáltárgyakhoz akkor a mai világban elsősorban arra fókuszáljon. Persze még fogalma sincs, hogy mi szeretne lenni… de ez nem is baj, mert nagyon ráér még dönteni. Az emeltszintű matematika szakot választotta. Ő döntött erről és ezt ráhagytuk.

Így a végén el kell mondanom Önnek, hogy egy kicsit szégyenlem magamat, hogy még nem készítettem Önnel interjút. A háttérben, szerényen, nagyon sokat dolgozik. Nem keresi a nyilvánosságot, de én bármikor kerestem mindig a rendelkezésére állt a Marcali Portál olvasóinak ha erre kértem. Ezt is szeretném nyilvánosan megköszönni. Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy megkapta ezt a kitüntető címet és címzetes főjegyzőként említhetjük mostantól. Gratulálok! Utána jártam… ez egy nagyon jelentős elismerés! Évente 4-5 jegyző kap ilyen címet, amelyet kizárólag a Miniszterelnök adományozhat. Hogy fogadta? Tudott a felterjesztésről?

Tudtam róla, mert ezt a képviselő-testületnek tárgyalnia kellett. Persze a távollétemben. Aztán telt-múlt az idő, mert ennek a címnek az odaítélését megelőzi egy elég hosszú folyamat. Megkérdezik a szakmát, a Kamarát és persze a Miniszterelnökségnek is van egy procedúrája, amit nem ismerek.

Szabadságon voltam, amikor a barcsi kolleganőm felhívott, hogy látta a Magyar Közlönyben a kinevezésemet, és szeretne gratulálni. Így érkezett meglepetésként az első hír, és utána hívott a polgármester úr, és a kollegák is gratuláltak.

Nagyon örültem neki, mert jól esik, hogy elismerik a munkámat mások is. Ez egy szakmai elismerés, ami természetesen nem csak nekem szól, hanem az egész csapatról is, akikkel együtt dolgozom.

Tényleg nagyon jól esett, és egy nagyon szép ünnepségen, Budapesten az Önkormányzatok Napján a Belügyminisztériumban kaptam meg az erről szóló oklevelet.

Köszönöm a beszélgetést!